Idő
…
te tolvaj, te enyveskezű visszajáró
aki: cseni
az ifjúságom álmait
és a sebesen fogyó
fonnyadó bájait.
Gyorsan homályosul a tekintet
de már lassan élesedik „látása”
s omlik alá a káprázatnak
nehéz kárpitja s magát mutatja
a kápráztatóbb az igazabb való
s tárulnak fel
láncolatai a miértek miértjeinek
a rejtelmes rejtelmek,
az embereket mozgató rugók.
Mint pergőről az édes méz lecseppen,
úgy gördülnek
a képek maguktól rendre, illeszkednek
egésszé, kerekre.
Már nem kergetnek
színes pillangóálmok délibábok ábrándja,
az álmélkodó nyitott tenyeremben
nem marad tünékeny röpke illúzióknak
cifra hímpora.
S már hajnalra sem kocsonyásodik
bennem megkeseredve
a csüggedt szavaknak
fanyarkás íze aromája illata,
de még most is szájtátva táguló pupillákkal
bámulom a múló idő
rabul ejtő játékát.
Mire éveim csendesen elköszönnek
tán egyszer megfejthetem az életnek
megannyi csínját-bínját
ezernyi apró titkát.