Mintha az eget tartaná
gyökerével markolva a földet,
lombjában szélgyerek játszódik,
hegytetőröl nézve a végtelen erdőket.
Oly régen uralja, a messze környéket,
nincs ki emlékezne, mikor csírája e világra lépett,
délceg s büszke, roppant termetére,
tiszteli is ember, állat,
s néz mint Istenére.
A bükkfák bükkfája Ő, az erdőnek őrzője,
minden időben volt egynéhány elődje.
Túlélik a telet, perzselő nyarakat,
s mert az erdőben is ' ki mint vet úgy arat '
táplálják s elrejtik, nevelik a vadat.
A viharok is kerülik, mert nagy ám a tisztelet
s néha igába von egy-két rakoncátlan szelet,
velük fésüli meg évszázados lombját,
mozgatva gémberedő, öles, öreg karját.
S a fűrészek, hát biz elkerülik,
mert a favágók benne, az erdőnek szellemét félik.
Imádkoznak hozzá, pogányok módjára,
mert életük az erdő, s ez öreg őrfák mindegyike,
vezeti őseiknek, méltó nyomdokába.