Mikor örök alvásban lesz a tested, s szemhéjaid csukva,
Sírhelyed ott lesz hol a kő és fényes márvány.
Az ágyad nem lesz édes otthon,
Ott szomorú és vizes lesz a látvány.
A kövek melledet félénken majd nyomják,
Puha csípődet lustán csillapítják,
Szívverésed leáll mindörökre,
Bolondos kis szaladásodat megbotlasztják.
Sírhelyem lett kísérőm a végtelen álomba,
Ő, ki a költőt mindig is szerette.
Az álmatlan éjszakák sorában,
Suttogja a szavakat s az embert előkészíti a keresztre.
Bolondos udvarlóm, mire jó ez neked,
Mit a halottak siratnak?
Te nem akarod érteni, így büntetésed megkapod...
A nyüvek téged is enni fognak.