Holló lászló
azonos című festményéhez
Az ég is olyan, mintha fájna,
a ló beáll a moccanásba,
úgy csontul görbülten a háta,
mint aki még az ekét várja,
a nyakán átbillen a társa,
az ölelésével vigyázza,
és mintha más dolga se volna,
rázáródik a barna foltra,
a tanya zsugorodva hallgat,
csak félénk foltja rejt nyugalmat,
és ott szomorog most még halkan
a színek közé búvó dallam,
a két ló nem várja, hogy értsék,
csak feszül rajtuk a szegénység,
a szem átpásztáz még a vásznon,
hogy lélegezve visszalásson,
a festő matat csak a képen,
s a tétovázó ujjon érzem,
ahogy majd ellepi a festék
az Isten itt hagyott ecsetjét,
hogy benyilallhasson a kékbe,
a villámlásba hasadt béke.