Emléktelen emlékek
Írta: Ekka Dátum: May 13 2010 15:47:45
Gy
Szikláknak csapódó, üvöltő moraj közeleg!
A tenger, melynek habjai zengőn, döngve
csapódik fel az immár vörös fekete fényben
úszó falára kegyetlen, gyilkos kőtömegnek!
Teljes hír
Emléktelen emlékek
Látod?
Néha kiszáll belőlem a lélek távol, messze
s nem emlékszem, olykor hová, hová tűn el...
Majd visszatér, s fájó gyengeséget érzek,
mint mikor a halott a porból ismét feléled...
Talán...
Talán a fájdalom az, mi elvezeti megtört lelkem
ama távoli, lelkem által képzelt, képzett világba;
Talán az itt lenni nem akarás gyönyörű álma;
Talán csak a kín feledésének irtózatos vágya...
Csendet!
Szikláknak csapódó, üvöltő moraj közeleg!
A tenger, melynek habjai zengőn, döngve
csapódik fel az immár vörös fekete fényben
úszó falára kegyetlen, gyilkos kőtömegnek!
Csak hallgasd!
S csodáld, ahogy pusztító robajával ezer
meg ezer darabot zúz le a tenger! S eme
robaj közepette a szél is gyarlón tépi, marja
a téged körbeálló, föléd hatalmasodó fákat!
Csak lásd!
Ahogy arcodba csapja a tenger megannyi,
csillogó könnysorát! Ahogy a vörös napsütésben
arcodról vérként hulló cseppjeit a föld magába szívja!
Ahogyan a szél szemedbe emlékeket tombol majd...
Egy-egy levél emlékeit...
Egy-egy haldokló rovarét...
Egy-egy árva rózsasziromét...
S egy-egy szürke homokszem emlékét...
Csak érezd!
Mi ezután következhet, mikoron a tenger háborog!
Őrjöngő szélvihar magából kikelve, dühödten tombol!
A nap sem árasztja vérző, drága fényét...
S nem fenyegeti már lelkem többé a kínzó, gyarló lét...
Csak hidd el!
Felébredek... Sírva könyörgöm lelkem neked nyújtva:
Drága természet, fogadj be magadba ismét! Fogadj...
Mert lelkem csak vándorol; (nem közli), nem tudom hová;
Mert lelkem csak kóborol, üres foszlányokkal emléktelen csupán.
Szabó Erika 2010. május 13.