A kukorica nem ügyelt a babra,
de szárán tekerőzve futni hagyta,
az ráigazult, adózva a jónak,
míg egydallamú zölddé súlykulódtak,
s így ölelőzve sehogyan se látszott,
hogy ki kezdte a napfénnyel a táncot,
a szár meg nőtt, hát ráölelve – szánva –
a bab kötést font a vastagló szárra,
s nagy zsibogású ösztönnel keresték
az összesercült levelek szerelmét,
telt-múlt idő, a termés munkát érett
a hozzáértő gazda két kezének,
hisz főállású kukorica mellett,
meg-meghúzódva tarka bab is termett,
s a nagy érésre előállt a lazsnak,
kitárítva a száradást a napnak,
s a legtöbbjük, mint szikraszem a lángból,
pár nap teltével kipördült magától,
a makacsabbakat lágy kezek verték,
a szárat rázták-vonták, fölkeverték,
én csak a mozgás ritmusát emlékszem,
s a gyönge port az újult szelelésben,
meg arra, ahogy vászonzsákba rakták
az árva szálak leggyönyörűbb magját,
ahol illendő alkalmakként várt a
megfüstölődött csülök illatára.