Lábujjhegyen érkezik, s letelepszik mellém az éj,
Így ülök csendben, elmerengve sötétség lágy ölén,
S mintha kezed simogatna, lágyan cirógat a szél.
Képzeletem ide varázsol, s lesz egyre élőbb a kép.
Mint annyiszor, most is emlékek árján jössz felém,
S szívemben, e főnix-szerelem, tudod, hogy újra él.
És, hogy mosolyognak rám azok a borostyán szemek,
Bőrömön érzem, forrón, remegőn érintő kezed.
S felébred bennem az érzés, mennyire szerettelek.
Felidéződik bennem, minden vággyal teli ölelés,
A mámoros csókjaink, és a szerelmes lebegés.
Szerelem volt, s oly sokat ígért, de ma már, csak emlék.