Bolyongás...
Bolyongok az Úr hideg sötétjében,
nem láthatlak már de érzem illatod.
Ében feketén borult rám az éden,
a légüres térben minden megfagyott.
Meteorlétbe száműzött könnycseppek
grafitkristályú jégvirágot sírnak.
Végtelenségbe karcolják, - szeretlek!
Ám te csak azt látod: varjak vonulnak...
Nem voltam gyémánt, inkább színes kavics,
tarka pillangók mosolypihenője.
Most csak aurád emlékképe van itt,
kőkoporsómba ágyazva örökre.
Látom a Földed óceános kékjét,
légköröd vékony páradús hajlatát,
őserdők zöldes fülledt szenvedélyét,
s érzem tüzeid áradó illatát.
Bolyongok az Úr hideg sötétjében,
de őrzöm mert értem, meggyötört álmod.
Hozzád indulok, suhanok merészen,
a Hold abroszán járok haláltáncot.
Kősziklám izzik, hevíti az ózon,
hulló csillagodként zuhanok porba.
- Ugye felemelsz? - és én ringatózom
még egy utolsót, ölelő karodba'...