Kánikula /egy kicsit másképp/
Írta: zsuzsu Dátum: July 14 2010 19:16:58
Cs
Szinte áttetsző, üvegkék az ég odafent.
És izzón, aranylón sétál a nap a zeniten,
Magában eltöpreng, mélázik csendesen,
Hogy vajon elég meleg van-e odalenn.
Teljes hír
Szinte áttetsző, üvegkék az ég odafent.
És izzón, aranylón sétál a nap a zeniten,
Magában eltöpreng, mélázik csendesen,
Hogy vajon elég meleg van-e odalenn.
Aztán hogy maga is meggyőződjön róla,
A sugaras ujjait, lassan a földre lenyújtja.
Megsimítja a templom, ragyogó réztetejét,
És jaj! - önnön tüzével égeti meg a kezét.
Majd körbenéz, az alant elterülő tájon,
S tekintete megakad a fonnyadó fákon.
Az aszfaltút felett, forró levegő remeg.
A tarka virágok, száradó szirma pereg.
A mezőn, mikor delelőn fent van a nap,
Birkák oltják, a hűvös vízzel szomjukat.
A nyáj most megpihen, most nem halad.
A juhász is, meghúzza magát a fák alatt.
Amott a város, oly forró, mint aki lázas.
Fülledt, poros, az ember csak vánszorog.
És a termést ringató, dús végtelen földek,
Az esőre várva, lassan megpörkölődnek.
S mikor a Nap, a nézelődést abbahagyta,
A tikkadó földet, egy kicsit megsajnálta.
És hívta a szelet, terelje össze a fellegeket,
Majd leszállt trónjáról, és eleredt a zápor.