Akkor és ott úgy simultam hozzád,
mint börtönök sötétjébe a rend,
akkor és ott számomra te voltál
mély nyugalmam torkába zárt szívcsend.
Egyetlen szó, mi ajkadról indult,
rabul ejtett. Megrekedtem benned.
Mellkasodra szorítottam kihunyt
tüzem lelkét és éledtem neked.
Némán álltam és hallgattam hangod,
értelmetlen betûk láncát fûzted
halk szavakká, koszorúnyi sorsod
megtépázott érdemein ülve.
Miattad, én, már meghaltam egyszer.
Akkor és ott úgy kerestem mélyed,
mint megszeppent és ártatlan gyermek.
Itt, most, ugyanígy rajongok érted!
Miklós Imola
2010.01.27.