Hétmérföldes csizmámban, az Isonzótól a Piave folyóig
Írta: gufi Dátum: October 14 2010 12:30:45
M

Egyen sírköveik
mállanak porladva,
munkálkodik rajtuk az idő vasfoga.
Teljes hír


Hétmérföldes csizmámban
Az Isonzótól a Piave folyóig

Mélyből törő vágytól
messzire indultam,
Karpát-medencéből egy távoli honba.

Tartozom magamnak,
hősök emlékének,
kopott csizmámban, így szlovén földre érek.

Júlia-Alpoknak
hegyeit áthágván,
részegítőn hat rám a krajnai látvány.

Erősebb a tudat:
vajh, mi a szándékom?
Hőseink sírjait keresem, kutatom.

A nagy háborúban
sokan odavesztek,
császár parancsára harcolniuk kellett.

Isonzó folyónak
völgye lett otthonuk,
távol a hazától, porladóban csontjuk.

Egyen sírköveik
mállanak porladva,
munkálkodik rajtuk az idő vasfoga.

Fű hajt ki hantjukon,
s millió virág,
nyugalmukat őrzik délceg, büszke fák.

Kőből rakott gúlák,
beszédes keresztek,
szobrok, márványtáblák hirdetik tettüket.

Csak idegen nyelven,
mely elszomorító,
de itt ritka vendég a magyar látogató.

Emlékezvén rájuk
koszorúm leteszem,
mécsest is meggyújtom a központi helyen.

Sírhantjaik után
fel a harcterekre,
szikrát szóró karszton, napfénynek tüzében.

Futó, s lövészárkok,
bomba, aknatölcsér,
melyet hajdan borított dicső honfivér.

Burjánzó természet,
mi övé, belakta,
tűző nap, kemény fagy, a drága vért felszítta.

Bunker sötétjéből
nedves dohszag árad,
penészes falai, bár beszélni tudnának.

Előttem a szent zóna,
kijár a tisztelet.
Védő, támadó itt egyformán elvérzett.

E véráztatta föld
ma csendes és nyugodt,
virágos a halálrét, hol géppuska tarolt.

Lágy hangú madárdal,
bús tücsökzenekar,
nyugalmat sugallnak örök altatóval.

Doberdó fennsíkján
mint egy ékszerdoboz,
kicsinyke kápolna köszönti a vándort.

Véres harcok között
épült Isten háza,
dicső katonáink két keze munkája.

Magyar golgotának
eme stációján,
rovom tovább utam a Piave folyónál.

Montello lábánál
seregünk elvérzett,
senki nem állított nékik itt emléket.

Kegyeleti hálám
a folyóra mutat,
szelíd sodrásába dobom koszorúmat.

Könnyező szemekkel
kisérem az útját,
a vibráló messzeség elnyeli kontúrját.

Utamnak itt vége,
elmém megnyugodott,
hőseink emléke lelkembe ivódott.

2010. Albert Ferenc