KÉT VILÁG KÖZT
Magasságnak fényes mennyezetén
madarak tolla firkál az égre, -
lelkemnek felröppent tükörképe:
mélységtől elrugaszkodott remény.
Szív dala szállt szépre, jóra törve:
mellkasomban forrongó szabadság,
s holt anyaggal féltőn óvó rabság
minden ábrándját földhöz gyötörte.
Ketreceim béklyója körbefon,
míg szerelmedhez görcsösen tapad
szűnni nem akaró vágy zenéje...
Bár menekítne' szemednek kékje,
de lelkemhez csak foszló sár tapad,
- s valóság pofonja ég arcomon.
bZs