A Nap utolsó sugarai arannyal szövik át a horizontot,
S az enyészet bús, fekete felhői sötétté varázsolják mindazt, ami boldog.
A bánat, mint megannyi fekete lepel, elfed minden csillagot,
S az utamat, mely a boldogság felé vezet, nem látom.
Hallom még a kinti világ élettel teli zajait,
De tompa agyam ebből már nem tud felfogni semmit.
A kegyelmet nem ismerő, enyészetnek ocsmány férge
Rágja, vájja ki minden létező érzékszervem.
A szemem már nem látja, mi szívemet boldogítja,
S nincs szív, mely a boldogságot feldolgozza.
De az agy sincs már meg teljesen, csak tompán érzékeli a világot,
Tulajdonosa már nem is érzékeli a légkört mérgező bánatot.
Az enyészet lassanként tompít, pusztít el mindent,
Ami egy kicsit is hasonlítana az emberi létre,
Már nincs semmi, csak az éjfekete éjjel,
S a fájdalom, mi talán sosem múlik el.
Búcsúzunk a jótól, a széptől, az egész világtól,
S elalszunk... és sosem ébredünk az örökös álomból.
(Tóth Evelin- 2010. eleje)