Csepelen a híd alatt nevetve vízre szálltuk,
Ráckevéig bírta a vállunk.
A csobbanó víz elénk szaladt
a szél felkapta szavad.
A kenuban már fáradtan ültünk,
a Duna közepén szinte megsemmisültünk.
Apró kis lélekvesztő,
két lapáttal,
két ember harcol
önmagával.
Mikor beértünk Ráckeve "ölébe",
mindkét part zsongott
és a lemenő nap körbe csorgott
két büszke templomtornyot.
Árnyas fasor hívott,
kínált lombot,
s a kavicsos föveny,
Hozott Isten-t mondott.
Kikötöttünk.
Közben kiborult
az ég sötét tintája
és a vízbe ömlött.
Meztelen testünkön
csillagok ragyogtak,
megannyi gyöngyök.
Átöleltél.
Csak a fehér kavicsok súgták a víznek a parton,
tanúja,
csak a susogó esti szél volt,
hogy így,
ketten lettünk
az egész ragyogó égbolt.