Egy fadarab, néhány szál “dróttal”,
a hegedű tán ennyi lenne?
Ha elhangzott az altatódal,
a zenét többé nem lelem benne.
Kell valaki, ki életre kelti,
vonóval lelket önt belé.
S az ember többé nem felejti,
mert örömét csak így lelé.
Kell valaki, aki előcsalja,
a hangszerből a hangokat.
Ki egy kicsit a szívét adja,
hogy te jól érezd magad.
Vonó alatt a hangszer éled,
s te reá bízod álmaid.
Elméd egy messzi tájra téved
mely mélyen, lelkedben lakik.
Lelked is hangszer, s rezdülésed
ki hallja, s hogyan fogja fel?
A vágy az érzés mitől éled,
játszik-e rajta, hogy ha kell?
Minden hang úgy cseng, ahogy várod?
Vagy néha bizony megremeg?
Akad-e virtuóz barátod,
ki életre kelti lelkedet?
A “hegedűd néhány szál dróttal”,
csak szép, de mégis hallgatag,
ha nincs ki játsszon a vonóval,
a csodás dallam benn marad…