Hétmérföldes csizmámban, a székelyföldi Farcádon
Írta: gufi Dátum: May 03 2011 17:48:44
MM
Ültess egy fát, s meglátod te sem éltél hiába,
Csizmát öltve indultam a székelyföldi Farcádra.
Volt egy tavasz, nem oly régen borzalmakat hozott,
A lezúduló vízáradat ment, s nem válogatott.
Teljes hír
Székelyföldi Farcádon
Ültess egy fát, s meglátod te sem éltél hiába,
Csizmát öltve indultam a székelyföldi Farcádra.
Volt egy tavasz, nem oly régen borzalmakat hozott,
A lezúduló vízáradat ment, s nem válogatott.
Otthont bontott, ólat, barmot sodort magával,
Nem törődve az emberrel, Istennek fiával.
Hargitának hegyei közt kanyarog az utam,
Felsejlik a falu egy mély völgyben lapultan.
Árulkodón tör az égbe templomának tornya,
Farcád, ez a kicsiny község, megbúvik a tájba.
Jószándékú lakói mind szerénységben élnek,
Erénysége a becsület itt a székely népnek.
Kicsiny hangya szorgalmával művelék a földet,
Becsben tartva minden vendég, ki ide betéved.
Majd mindenik háznál faragott, szép székely kapu,
Istállónak szalmáján kérődzik a tehén, s a juh.
Kis csapatunk évek óta fogadalmát tartja,
Ezért vár reánk a falu apraja és nagyja.
Megérkezvén felbolydítjuk a lakók nyugalmát,
Némely család osztja vélünk udvarát, otthonát.
Másnap aztán ásó, lapát, csákány és a kapa,
Felkerül az öreg traktor romos pótkocsijára.
Gomolyog a fekete füst, tö-tö-tö-tö indul már,
Szaporázzuk lépteinket hosszú gyalog túra vár.
Tavasz kongatja harangját, egyre hív a tetőre,
Vár már fent az ültetésre sok-sok apró csemete.
Facsemeték ezreivel népesítjük be a hegyet,
Hargitának lankáin így megújul a természet.
Közbeszól „esőisten” könnye csordul szaporán,
Iszaptenger lett a föld, mi befogadná lakóját.
Pacsirtáknak zengő dala vigasztaló ének,
Az ültetés most elmarad, így dönt a természet.
Csemetéknek gyökere barázda mélyére ül,
Védje, óvja a vizes föld, míg helyére kerül.
Lombos erdő rügybe fordul, tavaszi varázslat,
Amott szellőrózsa szirma díszíté a tájat.
Csermely csobog, a horhosban eliszkol a hólé,
Kővé fagyott hófehér táj mára már a múlté.
Sárgálló a gyermekláncfű zöld legelő éke,
Akol foglya ma még a juh, nem kell féljen tőle.
„Esőisten” hulló könnye nem akar apadni,
Fáj a szíve csapatunknak, de el kell búcsúzni.
Új tavasz jön nemsokára, visszatérünk a hegyre,
Farcád kedves lakói: Viszontlátásra jövőre!
Albert Ferenc