Széttépett lelkem a megértést kutatja,
Összeszedett testem otthonát sorvasztva.
Nem jött se tánc, nem jön az élet;
Minden hiába volt? Vagy mindezt hiába kérdem?
Majd arcomba omlik kezem,
Sírnék én, de nem hagyod, nem is merem;
Inkább a tájba szunnyadok,
S meredten nézem azt a semmit ott az alvégen.
Omladozó sóhajok közt a holnapot várom,
Keserű íz folyik végig a számon…
Miért hagyod, hogy így múljon minden?
Magány lakik már a legfelső szinten.