Monológom az élet színpadán
Írta: Szabiolcs Dátum: August 09 2011 20:58:46
V
ÉN: Az élet színpadára merészen kiálltam
Mit az élet diktált, mindig is kiálltam,
Bölcs nem vagyok, se merész se vak
De ha baj van, a néző rám számíthat
Teljes hír
ÉN: Az élet színpadára merészen kiálltam
Mit az élet diktált, mindig is kiálltam,
Bölcs nem vagyok, se merész se vak
De ha baj van, a néző rám számíthat
Mert küzdök, míg bírom leheletemmel
És harcolok, az ádáz végzetemmel,
Nem vagyok gyáva, és világítanak reflektorok
Azt hiszem, most még reszketni se fogok.
A világ, mely áldva magába fogadott
Sosem kívánt elvetni, erre akár vakon fogadok,
Azért jöttem, hogy világosságot kérjek,
Megdicsőülve aztán nyugovóra térjek,
De Csend! Miért kárhoztatsz megint hallgatással
Ránts inkább magaddal,
A vergődő kozmosz legmélyebb zugaiba,
Az életem eddigi legtökéletesebb álmaimba
Hol vár rám a megnyerő optimizmus szele
Bizony, jót akarok cselekedni vele,
Utat nyitni a lelkületek zugaiba,
Ott sugározzak, fényesen, angyalian,
Eme ábránd olyan kívánatos:
Mert minden oly csodálatos,
Ha csak néked nyílik a rózsa.
Boldogan térsz nyugovóra,
Mint a révült patak az erdő zugába,
Mint a selymes lélek porhüvely magába.
S Ím, a nézők is beléptek bájkörömbe,
nem is tudom, hová legyek örömömben.
Tán ejtsek könnyeket, szegények szomjoltója,
Vagy nevessek, betegek megáldója,
De Én inkább felétek zúdítom mindezt!
Éljetek boldogan, míg lehetséges.
Elfogultan játszadoztam eddig a színpadon,
nem akarok meghalni íly vakon,
Inkább ragadjon el valami kevély hóbort
Senki se vetettem meg még a jó bort,
A boldogságot lám, én sem vetem meg,
Éljél te is boldog életet!
Dicső hallgató