Túlcsorgott csendet sikoltanak a falak,
könny-kusza őrület kebelezi valóm,
korom-halottan még ajkaimra vallak,
bár feledést ígért az idő, a csaló…
Keményített léleklepedőmön fehérlesz,
míg skizofréniára átkoz foganatlan
feledés, s az értelem kongó edénye
zaccosra ég változás-éhes fogam alatt…
Bánat-tisztává gyilkolt vágyakat sírok,
sóhaj-forró kínnal ver a képtelenség,
lemondás-nehéz szívvel gyógyulásért írok,
közös keresztünk mint a végtelen éj.
Érintés-némán fájom rád vigaszom,
de bársony-meleg reményt nem varrhatok,
csak emléküvegcsédben hagyhatom illatom,
gyötrelemmé gömbölyödve sosem alhatok.
Szem-fáradt pupillával gyúrom magam
a hétköznapok kötelesség-testébe,
megválaszolatlanság gongat perceim
kápolnájában, mert víz-puha tenyérrel
nem bontja szét a lét ujja kezeink.
írta June