Szelt vöröshagyma, egy-két markos fejnyi,
parasztszalonna, jó tucat szeletnyi,
majd alá deszka, azon fölkockázva,
és szárazkolbász, bőre karikázva,
friss paradicsom roppanós pirossa,
a búvott napfény kanalakra osztva,
új paprika a hálálkodó kertből,
egy öreg lábas, tűz a rászórt kedvből,
majd ősi sorrend, s az íz összelángol
az illatoktól részeg fakanáltól,
a várakozás nyeldekelő vágya,
s a merítés, míg sort a sorra járja,
majd szelet kenyér, gőzölgőn a tányér,
a kéz, a száj, mi kényszerűen ráér,
még hálálkodnának a nagyvilágnak,
de már a mártós ujjak nekilátnak,
és úgy fogy el a mennyekbéli étel,
hogy ebből enni nem lehet elégszer.