Sosem laktam panelházban, én a tégla híve vagyok,
a „panelromantikáról” ismerősöm „áradozott”.
Egy „falunyi” házban élt ő, ez a „falu” – 500 lakás,
romantika volt ott bőven, úgy is mondhatnám, hogy rakás.
Mesélt nekem sok mindenről, én ezt itt sűrítve közlöm,
tudva, hogy a panelház, az – bár nem éden – nem egy börtön.
…Kezdem talán legfelülről, a tízedik emeleten:
ha a lift épp nem működik, ezt a szintet nem szeretem.
Lapos tető… hogyha esik, a lakás gyakran beázik,
ha a nap süt, dög meleg van, hazudik az, aki fázik.
Egy lakásban nyolc helyiség, ötven négyzetméter lenne,
de mindegyik olyan szűkös, alig fordulhatsz meg benne.
Fejed fölött már a plafon, hogyha jól kihúzod magad,
bizony könnyen leverheted szuperlapos csillárodat.
És a falak! Hát, azokkal nem lehet semmit se nyerni,
hallhatóak a szomszédok, s nem tudsz egy szöget beverni.
Aztán itt van még a fűtés, szabályozni azt nem lehet,
de a magas havi rezsit, ha fáznál is, fizetheted.
A folyosó sötét, koszos, szemétledobóban kukac,
a sok kitett lim-lom miatt az egész egy ócskapiac.
Lépcsőházban firkált falak, fedél nélkül postaládák,
ha van fedél, nincs rajta név, a postások azt imádják.
Van kaputelefon, persze, igaz, néha kibelezve,
kapukulccsal jár mindenki a beköltözéstől kezdve.
A lakosi összetétel enyhén szólva igen vegyes,
egymást senki nem ismeri, az elzártság tökéletes.
Nincsen pince, nincsen padlás, rácsos ajtók mindenfelé,
nagyot sóhajtasz, amikor odaérsz egy kapu elé…
Tudom, sajnos, aki itt él, nem azért él itt, mert szeret,
azért él itt, mert kispénzű, másutt jobb lakást nem vehet.
Költözne ő, ámde miből, hogyha mindig sokadika?!
Marad neki életfogytig - ez a "panelromantika"…