Kettétört a gyertya,de a kanóc továbbra is ég,
szemed oly' gyönyörű, szikrázó és kék,
szikes talajodból kinőtt ezerszinű virág
napnak sugara ontja a fényt reád,
könnyáztatta arcodon pokoli fájdalom,
kongó üresség szívemen, erről szól a dalom
haldoklik a lelkem, verdes, dobban szívem
pokolba vezető utam, mutasd csak, milyen?
Rögös uton indulunk, szállunk le a mélybe,
édes kíntól szenvedünk, nem vágyunk a fényre,
rozsdás rózsaszirmok beborítják bús fejünk,
vágyunk tüze lankad,mutasd, hol a helyünk?
A pokolban vagyunk, felhangzik egy zene,
hallgasd csak, ez a hang, üvöltés csendje.
Kócos hajú ördögök nyitnak nekünk kaput
mitől élnénk tovább, azt súgják, hogy "kaputt".
A csendes fohászunkat nem hallja már senki,
megjósoltam Neked, így kell ennek lenni,
ki ördöggel cimborál halál a végzete,
álom, vagy valóság, vagy egy csúf, rút, mese?
Elmondom most csendben, rózsaszirmot látok,
ördög vagyok én is, nem hatott az átok!
Látom már a távoli horizont oly' mesés,
élünk még, figyelj! Kúszik a forró fény felénk.
Nem lehet, hogy ez az üstnek a melege?
Itt halunk meg mégis együtt, erről szól e zene!