Az Ősz csókja
Lesoványodott a buja nyár teste,
vézna karjai hidegen ölelnek,
sárguló levélen reszkető percek
dadognak, hervadó tájakat festve.
Múltjukra álmodnak tarka virágot,
barna pillangót, nászra hívó tavaszt,
de el-elfogynak mint annyi unt malaszt
mely hazug vásznakra új csodát mázolt.
Nyálkás avarszőnyeg alá bújt a fény,
fogyó melegét föld mélyébe gyűrte,
a Hold pislog csak szomorún fölötte,
rettentő felhőkbe burkolva szegény.
Darabokra hullt minden múló óra,
megszűnt az idő, vánszorgó jaj a lét,
ám ott ligetedben oszlik a sötét,
tábortűz vár egy bús ábrándozóra.
Bársonyos lángjával suhintott az Ősz,
perzselő remény piroslott homlokán,
hűvös estéjén forróság omlott rám,
az éj megcsókolt mint mindig azelőtt.