Valahol a hómezőkön,
vad rideg táj ott honos.
Éltét veszti ott a vándor,
ki nem bátor és okos.
Szánját húzza hat kutyája,
mind egyik a jó barátja.
Élni itt csak így lehet.
Összebújva s úgy vacogva,
mikor leszáll már az est.
Reggelre a hótakaró,
mint sátor már úgy belep.
Enni-inni útra kelni,
Itt bizony most senki rest.
Sorban áll a sok jó kutya,
gazdi hámba fog.
Nagy utat kell még megtenni,
s újra - újra esni fog.
De a célt már érzi, látja,
lelke mélyén alig várja.
Hisz szerelme az neki,
kiért utat bevállalta.
S érte bizony megteszi,
esteledik már az idő.
szürke felhő gomolyog,
de mi leli, a hat kutya.
Vajon miért is topog?
Még pár lépés megáll a szán,
s mint valami hústorony,
medve áll a jeges úton,
s vészjóslóan úgy morog.
Elő puska, elő a kés,
De elkésett mindenképp.
Medve mancsa már lecsap,
vér fröccsen és hús cafat.
Két torokból az ordítás felszakad,
zeng a mező, felriad a jól megrémült kis csapat.
Megvadulva száguld a szán.
Húzza a hat hű kutya.
Nincs már aki irányt szabna,
de tudja a kutya had.
A távolban fény világít,
sátor áll a fák alatt .
Ide tart a száguldó szán,
itt is van egy perc alatt.
Kilép a lány - hő így kiállt,
szeme némán jégé fagy.
Térdre esve úgy borult rá,
szíve rögtön megszakadt.
Esik a hó… senki már nem észleli,
csak hat kutya ki az eget kémleli.