Apám sírjánál jártam…
Apám sírjánál jártam a minap,
mint már annyiszor harminc év alatt.
Megidéztem bölcs, drága szellemét,
ki olykor leszid, majd szeretve véd.
Megelevenedett mintha élne,
mellém csücsült a sírkő szélére,
búzakék szemén megcsillant a nap,
üstökén pihent a régi kalap.
Nem vagyok bolond, csak mint bárki más,
egy kis túlzással: gyárilag hibás,
ám itt nála felbuzog a hála
a lét égi dimenziójába.
Megfogalmazni azt igen nehéz,
mi mindent jelent számomra e kéz,
mely tarkón legyint ha elcsüggedek,
majd így cirógat: - Na mi van gyerek?
Szia Apukám! – szólítottam őt,
mesélj még arról, hogy volt azelőtt?
Milyen volt a tavasz, no és a csók,
hoztak-e derűt csicsergő rigók?
Mit tettél akkor ha fájt a hajnal,
hol nem áradt vigasz madárdallal,
és az áhított elszökött kebel,
már álmaidban sem jött többet el?
Semmit sem tettem, - nézett hosszan rám…
(festményét élte a régmúlt falán)
mert büszkeségem mindig többet ért!
És megtörölte könnyező szemét…
De talán mégis jobb, megalázva
birtokolni mindazt ami drága,
mint büszkén élve eldobni a „gazt”,
s hallgatni talmi mennyei vigaszt.
Örök kérdése a földi létnek,
hogy ördögtől való-e a végzet?
Megalkudva viselni a terhet,
mit’ reményünk holtunkig cipelhet.
Ám ott a legvégső számadásnál
jobb elégni, mintha folyton fáznál!
Mást nem mondhatok, - fogadd meg fiam!
Boldogságból elég ha ennyi van…
Elgondolkodtam intő szavain,
miként forr össze öröm és a kín.
Gyertyákat gyújtottam emlékkövén,
fényük megnyugvást, békét vont körém.
Új verseim tolongtak fejemben,
és ahogy szoktam, - szavalni kezdtem.
A cím: Festmény függött a múlt falán…
S jó volt hinni, hogy hallhatod Apám!
Mert ez maradt a legszentebb kötés,
lelkedhez vezető egyetlen rés.
Poézis várán megnyitott kapu,
melybe egykor, te küldtél be Apu!