A költő lelke oly' érzékeny,
feszülten figyel és vár,
a verse gyermeke, szépsége
szívében él még a nyár...
Ne bántsd Te soha a versemet,
ne mondd, mi bajod vele,
szőttem a fájdalmas lelkemet,
adj zsepit, hadd sírjam tele...
vagy lépj tovább, de ne kritizálj,
írj Te is, szeretni fogom,
nem mondom meg Néked, hogy csináld,
sóhajod viszem, lopom,
ha fáj szíved, ott vagyok Veled,
írd ki minden bánatod,
letörlöm könnyed, mert szeretlek,
tőlem ezt elvárhatod!
Költőnek lelke, mint porcelán,
törik, pattan hirtelen,
szívem a szívedbe oltanám,
segítek, csak higgy nekem!
Költő vagy, írod a versedet,
nincs kritikám, nem tisztem,
értem versed, mit is sejtetett,
visszaadtad a hitem!
Hiszek szavaid erejében,
csak ne bánts, én kértelek,
inkább bújj hozzám, elmesélem,
osztom Véled életem.
Talán akkor megérted, mi fáj,
kritizálni nem szabad,
Néked nyílik a mezőn virág,
hallgatom én szép szavad!