Majd ingemet többé
nem fújja át a kedves
szél...lényed de
szerettem...kérlek...
rám így emlékezzél!
Rózsa vörös színű
szívem,majd hervadón
pihenni tér...suttogva
kérdezed majd...hát
tőlem te is elmennél?
Arcomról majd
könnyeim sajnos
nem törölheted,de
még egy kicsit had
fogjam puha-puha
kezed.
Látod elringatott az
élet,de még
ringatva-ringat véled,
kérlek húzz magadhoz
és idézd fel nékem a
sok léti szépet!
Idézd ten magaddal
lelkemet,s hidd velem,
hogy fényedtől kapom
meg égi-égi kegyelmemet.
Ó borulj rám
szívem,mint a hajnali
ködfátyol...ölelve
szeress még,hisz drága
lényed még nem gyászol.
Majd lassan-lassan
útra kélek,s a holnaptól
már nem félek,de ama
fényből érted
sokszor-sokszor
vissza-vissza nézek.
Könnyezve bizton látom
majd,hogy testem
nélkül fázol...kicsi drága,
ilyen az életképlet ...
szívekkel lelkeket
gyászolva-gyászol.
De nem távozom,csak
úgy el én,hisz létednek
maradok melengető
gyertyafény,a napokban
és éjnek éjjelén.
Mert neked ott leszek,
hol kedves madárka
dalol,ott leszek hol
néked az élet dala
szól,s mindig ott leszek
véled mindenhol...valahol.
...Lassan engedd hát
kezem...lecsukódik már
a szemem,itt kell hogy
hagyjalak,mint léti
szerelmemet,de az
elmúlással nem felejts
el...engemet!
...Ingem már nem fújja át
a simogató szél,lényed
bennem él...rám is így
emlékezzél!
Ádám J. Csaba 2014. július 18.(péntek)