Kisimítasz egy kóbor hajszálat szememből
s gyengéd, éhező két kezedbe fogod arcom -
maradj még, súgod felém, Időnk ne zavarjon
ha lejár, majd néma-létet bérlünk a csendtől.
Az lesz a nekünk való, hallgathatunk mindig
csak nézzük egymást, midőn vágyunk végtelent ír -
s a nem szűnő sor-láncokon szerelmünk felsír
mint világra jött gyermek, ki Fény felé siklik.
De mégsem lesz az nekünk való, tévedtem én
kevés már tekinteted, hangod nélkül félek -
oly zajos e világ, hamar elvész a lényeg...
üvöltsd hát túl az órákat Időnk versenyén.
(2014. július 13.)