Elmúlóan tündöklő álomképek. (Dzsungelben járok 3.)
Írta: KiberFeri Dátum: August 30 2014 09:34:32
V
Nem tudom az élet miért olyan, mint egy dzsungel?
Másnak nem? Én érdemeltem e jót… valamivel?
Folyton fába, bokorba, vadállatba ütközök,
Kerülném ezeket, de… csak beléjük ütközök.
Teljes hír
Nem tudom az élet miért olyan, mint egy dzsungel?
Másnak nem? Én érdemeltem e jót… valamivel?
Folyton fába, bokorba, vadállatba ütközök,
Kerülném ezeket, de… csak beléjük ütközök.
Az élet tengerén nekem is van álomhajóm,
Mi kivezethet a viharos vízből, ezt szomjazom.
Mondják az élet üstökös, enyém csak trükkös,
Nekem már minden döfős, göcsörtösen tükrös.
Keresztre feszít a létem, ezzel kész…
Tekintetem mereng, sűrű ködbe vész.
A vérem majd belep, és paplanként eltakar?
A jótékony lombfüggöny örökre betakar?
Ahogy a távolba merengek, könnyeim peregnek,
Meditálok léten, belőlem síró szemek kinéznek.
Erőm lassan elhagy… miért hagysz el Istenem?
Már bizony, csak szenvedek, megszakad szívem…
Óriás boa átölel, de nem kellek már,
Csontomat majd lerágcsálja a jaguár.
Nyílméreg béka lassan átmászik rajtam,
Harcom véget ér, s egyedül maradtam.
Még azt mondja a jaguár, látom, nem mozog az ajkad
És látom, hogy végigfut a félelem, borzongás rajtad.
Azt gondolom én, hogy igen jól látod bundás,
De az élet nem egyszerűen csak így sommás.
Elátkozott az én életem,
Mert közösségi ember lettem.
Nem születtem én falkavezérnek,
Rabszolgája lettem a létemnek!
Ha fáj a szó, és lúdbőrös a hátad, vigaszt vársz,
Nem vágysz mesékre, törékenyen csak egyedül állsz.
Gyermekkori álmaim… olyan szépek,
Elmúlóan tündöklő álomképek.
Zúgva, bőgve robbant fel a láva… és hol még a vége,
Elsodorja erdőket, bujt állatot… mi ember léte.
A keserűség hatalmába kerít,
Valószerűség, hogy lelkem meg vonít.
Csöpörgő esőben ázok, de fázok!
Nincs esernyő, mi megvéd, hát átázok.
A halál a koronatanú a daloló múltjáról.
Mosolya, vidámsága, az öröme, eltűnt útjáról…
Jóm nem sok volt még, ó, ezen a földön
Bár szivárvány ragyog, égen és földön
Alulról a lomboktól nem látom… Ó, de régen
Aprócska koromban volt ilyen, vágyó élményem,
Ez van… én így éltem életem zömét,
Nekem ez jutott, az örök félsötét,
Sőt, a tévedésből belém lőtt sörét!
Nem vagyok én szabó… álmot már nem varrok magamnak.
A vadállatok mik… belőlem harapni akarnak
Tengerész sem vagyok, mégis kint vagyok az élet tengerén
És tán úgy végzem, mint hajótörött, lassan, jól elmerülvén…
Arcomat borítja a vér és a halálveríték,
Neszezés nélkül múlt az élet, dzsungel a teríték…
Itt csak döghalál van… itt sehol nincs senki,
A dögcédulámat… ki az, ki letépi?
Vecsés, 2012. május 26. – Kustra Ferenc