V. VISZOCKIJ: KONCERT
Írta: Szollosi David Dátum: September 05 2014 04:15:01
H
Kijött – hangorkán dúlt egy pillanatra,
A zenekar már félkörben felállt,
S a zongorista székét elfoglalva
A bűvös pálca intésére várt.
Teljes hír
KONCERT
Kijött – hangorkán dúlt egy pillanatra,
A zenekar már félkörben felállt,
S a zongorista székét elfoglalva
A bűvös pálca intésére várt.
Az első két sort szalag fogta közre,
Királyi udvar krémjének csupán.
Zenészek lustán hangolászták össze
Az „A”-t az első hegedű után…
Kelletlen zajlott e ravasz gyakorlat,
Habár ismerték egymást réges-rég,
Az elnyűtt tartók rendre nyikorogtak,
Vállukra véve kották nehezét.
A zongora – középen, emelvényen,
Mint sorsát sejtő éjfekete rab.
Ma ő lesz, tudta, fő-fő terítéken,
S a publikum szeme majd rátapad.
Fekete teste homályos mélyéből,
Mint hírszerző, úgy fülelt szerteszét,
S a lakkal bevont széles fedeléről
A tükröző fény leste Mesterét.
A hűvös testben, mint erek, a húrok
Fölforrósodtak, hol hang, hol szünet,
S a fényes fedél hivalkodott úgy ott,
Mint pucér táncosnő, ha épp üget.
Ha meg-megállt a Mester keze olykor,
A zongorista elcsendesedett,
Az ujjaknak a fehér billentyűsor
Piano, forte – mindig engedett.
A dúr a mollnak kedvét azzal szegte,
Félhanggal máris megemelte őt,
S a basszuskulcs, hogy helyzetét megmentse,
Harmóniákkal nem kötözködött.
Kották vitáztak: hangköz? – mi értelme?
Az egyhangúak kijelentették:
„Az unisono mindennek a lelke,
Az oktáv csak a kezdet és a vég!”
A kemény dúrok egyre háborogtak,
A félhang-vesztő moll panaszkodott:
„A ritmikába miért furakodtak
A triolák, a különc harmadok?”
A mély hangok magasba törve egyre
A koronát tették magukra fel,
De józan, bölcs előjegyzések rendre
Mind lejjebb vitték őket, hova kell.
A karmester, mint térképről stratéga,
Pultról vezényelt szólamot, hadat,
A tercek, kvartok az ő tartaléka,
Nekik is osztott nyílt parancsokat.
A fekete lakk kínoktól repedt át,
Cikáztak fenn a vonó-szuronyok,
És nem sajnálva erőt, lószőrt, gyantát
A húrokra mind ráakaszkodott.
A billentyűket gyengédség mozgatta,
Becézik őket, vélték, nem verik.
Csak gondold meg! Chopin a lusta balra
Etűdöt írt: A Tizenkettedik!
Vonók alatt a húrok füstölögtek,
A cintányérban meglágyult a réz,
Az ütősök mind kegyetlenek lettek,
Mint Bach keze, az övék is nehéz.
Fogólap izzott, görcsben mind az ujjak,
Csellókon máris hajszálrepedés:
Ilyen sok hangot réseik nem bírtak
Világra hozni – erejük kevés…
Akár az öklök vad verekedésben,
Fehér mandzsetták törtek felfele,
S a föl-lesikló vonók a sötétben
Titkos jeleknek voltak tengere.
A billentyűk, mint fogak vicsorogtak,
Zongora nézte kínzóját felül,
Prímhegedűnek könnyei potyogtak,
Elöntve termet észrevétlenül.
Bőréből már a zongora kimászott,
Reszketés járta át a belsejét,
De ura semmit nem érzett, nem látott,
Gyötörte foglyát, szegény feketét.
Vonósok szintén szétszéledtek persze,
De vétkesnek a Mester nem bocsát,
S az ötödik Visszára! összeszedve
Maradt erőt – a koncert ment tovább…
1972
* * * * *