Az idő nem áll meg, nő a gyerek,
Nyáron két éves lesz, ez már remek.
Én biz' már neveltem két gyermeket,
De ilyet… jól alakítja herceget.
Még bizony van pellus… már néha kell bili,
De még arra ráülni, maga a dili.
Kisfiúként nagyon formás és szép,
Ránézek, nekem ő az önarckép.
Én már elneveztem Kis Viharnak.
Jön, megy, itt nincs helye a vigasznak,
Mert minden érdekli, minden kézzel megfog,
Mi felnőtteké, tilos, az neki szeszfok.
Telefon, pohár, könyv, vagy kazetta,
Konyhaszekrényben lábos, mumusa.
Ezek mind izgatják fejlődő fantáziáját,
Megfogja, elveszi, indítja kálváriáját.
Gyermekjáték? Az már bizony nem!
Azzal játsszon más, van bőségben.
Hűtőből kiveszi a kilós sajtot… ha éhes,
És persze, nehéz, leejti, akkor kissé mérges.
Két napja hurkát ettem, az ölembe kéredzkedett,
Innen együtt ettünk, ő hurkáról így vélekedett.
Hét katonát evett, hurkát, krumplit, meg kenyeret,
Így jóllakott, majd az ölemből lekéredzkedett.
Még nem beszél, de ő mindenkire használ betűket,
Kutya például káká, így simogatja lelkünket.
Anyát hívja, náná, nekem azt mondta Papa,
Apát hívja, tátá, mamának mondja Mamma.
Olyan, mint elsöprő vihar, megjelenik és lecsap,
Mindenhol ott van, és indul a következő etap.
Félrenézünk... már széken áll, telefonál,
És nem akarattal, de már rögtön „rongál”.
No, nem baj lesz ő még nagyobb is,
De, hogy akkor mi lesz, azt csakis,
Az időben fogjuk megtudni,
Utána... köröket megfutni.
Vecsés, 2012. április 9. – Kustra Ferenc