H.Gábor Erzsébet
A pacsirta
A kis pacsirta úgy dalolt,
hogy szíve majdnem megszakadt,
a hangja vígan áramolt
a dús mezőn, s a fák alatt,
majd lágyan, mint a déli szél,
csak szállt magasra egyre fel -
az öröm mindig égig ér,
mikor a lélek ünnepel.
A varjú ült, s csak nézte őt,
vágyón hallgatva énekét,
s a nyirkos nyári délelőtt,
dühöngve rázta vén fejét.
Figyelme szimpla érdek volt -
trillázni tudni úgy akart,
károgott, dúlt, a vére forrt,
csapkodó szárnya port kavart.
Miért van az, hogy két madár,
ennyire más, és más legyen?
Egyiknek égi manna jár,
másik meg száraz sást egyen?
Kegy ez a szűzi tiszta hang -
nem úgy az érdes varjúkár!
Kinek az égi kisharang,
kinek a fránya, fals dukál.
2015.04.25.