Ahogy beléptem, megnézett mind a három.
Lányos étvággyal és – az idegennek kijáró – tetőtől-talpig mustrával.
Aztán, mint akik eleget tettek valami lényegtelen tisztességnek,
zavartalanul élvezték szétszórt hármasukat.
Mint aki vízbe pottyant, úgy éreztem magam az ajtónyitással
megszakított, de végül is helyreállt szóáradatban.
Betévedt utas lettem, hallgatag vagontartozék.
Az első.
Háttal ült nekem, rézsút az ablaknál.
És beszélt, beszélt romlatlan rondasággal,
és úgy potyogtak a szájából a szavak, mint a férges gyümölcs,
ha belekap az ágakba a szél.
Ő kapott legtöbb levelet és megnyugtatóan természetes volt,
Hogy valamennyit – katonától.
Olvasták mind a hárman, egymás kezéből kibámulva,
szokatlan lendülettel, levélnél is rövidebb ideig, ki-kibővítve
egy-egy kurta szóval – a leragadt mondatot.
A második.
Szemben velem – úgy majdnem félprofilban – a szőke ült.
Nagy csontú, nagy arcú lány.
Borzas és fésületlen – kívül, belül.
Fodrászhoz készül – hadarta teli szájjal – és biztos voltam,
az egyetlen fontosat meséli, mert megtoldta szavait egy tömzsi
félmondattal is, hogy – szombaton – megint hajat mosott.
A harmadik.
Gorombán eltakarta az aránytalanra magasított, két részre
osztott háttámla. A két rész között hagyott pár centi résen,
mintha fölnagyult volna – akár egy távcsőn – egy testrész nézett
velem farkasszemet.
Álltól vállig – válltól állig.
Beszélt ugyan, de jelentéktelen hanghordozással, mintha
beletörődött volna, hogy csöndes-gyors szavait hangos
biztonsággal állítja meg az első – és a második.
Az egyik állomáson határőrkatonák villogtatták zseblámpával
az ablakot.
Az első tüstént átlendült a vagon másik felére,
legyeztek mindhárman ujjhegyükkel, sikongtak, vihorásztak,
föléledt testtel és tökéletesen elalélt mondatokkal.
És szívták, szívták a cigarettát, egyiket a másik után
– a gyufásdobozt mindig és minden alkalommal
pontos, rugalmas mozdulattal az asztalkára dobták.
És úgy fogták a vékony, fehér és ártatlan szálakat
– mutatóujj derékban megbillentve, a cigaretta az ujjak hátára
szorítva – mintha nem is ők szívnák, mintha csak véletlenül
füstölögne valami különös mágia kellékeként.
Aztán összehajoltak, amitől teljesen elbizonytalanodtam.
És hirtelen semmi sem volt természetes rajtuk.
A kócosság sem, a csillogó szemek sem, az egész jelenlét sem
– csak házakat láttam, emeletes sokszobás, fűvel benőtt udvarú,
mégis falusi házakat – oda nem illő tyúkokkal, disznókkal,
tehenekkel,
és úgy éreztem magam, mint akit rettenetesen és igazságtalanul
becsaptak.
A vonat hirtelen fékezett, túlságosan is hirtelen.
Összekapkodták motyójukat és ügyet se vetve rám,
kiviharzottak az ismerős éjszakába.
Ment a vonat tovább, tökéletesen üresen,
és én tudtam, hogy utazom, utazom valami elérhetetlen
állomás felé,
megbékélve bármilyen megérkezéssel.