Most ölelj, ameddig itt vagyok!
Csak gyengéden. Mindenem sajog.
Bánhatod majd, ha én nem leszek,
hogy ölelnél, de már nem lehet.
Mindenki másra kedvesen figyelsz,
ha én kérdezlek, lassabban felelsz,
ha a kérdés torkomat szorítja,
ha minden hangom gyógyszergőz borítja,
úgy gondolod, hogy nincs már bennem semmi?
hogy énnekem az életem csak ennyi?
Sírni, nyögni, panaszkodni folyton?
Megrémülni egy-egy véres folton?
Tévében bámulni bamba, béna műsort,
és visszaálmodni, hogy egykor jó volt?
Hogy volt egy virágot fakasztó ifjúság?
Hogy néha nekem kellett várni rád?
Néha? Emlékezz, hogy évekig!
Most is én várjalak? Ez felháborít!
A figyelmed, az még jár nekem!
Ne kóborolj távoli végeken!
Még képzeletben sem szabad neked
meglátogatni idegen kerteket!
Ha szenvedek, ennyit elvárhatok.
Azt gondolom, nem olyan nagy dolog.
Csak üldögélsz a képernyőd előtt,
vígasztalod a többi szenvedőt,
de ismeretlen, hazug külvilágban
más nem azt keresi, amit én találtam,
és most mégis elveszítem, végleg.
Hát tudod mit? Elengedlek téged,
Csak még egyszer érints! Jaj, ez fáj, szívem!
Megváltozott itt minden, azt hiszem.
Nem ismerek már rá a régi arcra...
..és most menj, hagyjál kicsit magamra.