A puhájába kedvvel burkolóztak,
mert ellene állt szélnek és a hónak,
az ősz, a tél úgy melegedett benne,
mintha a világ nagykabátja lenne,
egy öreg megszokásnak volt a foglya,
a számolatlan gyapjú szénaboglya,
az egész falum nőneműnek látom,
átdideregnek a templomhomályon,
a kendő csücskét kezük markolássza,
és belemelegszenek az imába,
a viselésük szabta meg a sorsát,
és parancsoló igény szerint hordták,
meg néha öreg kezeikbe tették,
a didergősre sikeredett esték,
a legegyszerűbb asszony-viselet volt,
úgy kerekült föléjük, mint a mennybolt,
a telt időtől úgy nehezedett el,
hogy telepakolászták szeretettel,
jaj, annyi kendő kopott el azóta,
és bánom, hogy csak ennyi maradt róla.