Panni...
Debrecen mellett egy parányi kis
faluban ahová a madár is ritkán jár,
élt egy gazdag házból való fiatal,
tündérszép leány.
Szépsége elbűvölt,nem is mertem
rágondolni,de ő volt,aki nagy
bizalommal közeledett felém a
legszebb napon a föld kerekén.
Késő délután volt mikor Panni
megjelent,kacér szemeiben a
mosoly sugárzott,olyan szép
volt,amilyent még senki nem látott.
Hívott,hogy kísérjem el őt a
vasútállomásra, ahol vonatok járnak
és ő kíváncsi lenne rája,nem tudtam
mi lakozik a fejében,nagy örömében.
Az állomáson volt egy pad,ahol ültünk
kettesben és észrevettem,hogy
nem a vonat,én voltam ami őt érdekelte,
csak restellt előjönni vele.
Néztem tüzes,csillogó szemeit,amikben
a vágy sugárzott,duzzadt mellei feszültek
a blúza alatt.Ő egy kis fruska lány volt,
én meg egy gyámoltalan kamasz.
Valahogy mindig úgy voltam,tartottam
a következményektől,anyám intelmétől.
Ami később nagyon megváltozott és
fenekestől faltam fel a világot.
Nagyon rég volt,sok év eltelt azóta.
Egyszer láttam őt Pesten a hatalmas
forgatagban,férjével és két gyerekkel
tekintetünk összevillant egy percre.
Soha nem felejtem el azt az állomást,
ahol vártuk a vonatot,ahol az életem
talán egy egész más irányba juthatott.
Ha el nem mulasztom azt a napot.
A tanulság ebből az,ha egy kislánnyal
kettesben ülsz a padon és ha a
mosolyából nem látod,hogy mire vár,
az a pillanat nem jön vissza soha már!