Szürke szonett
Egyszer én is csak odatalálok,
ahol az ég a földbe vájja
éles körszegélyét, mintha fájna,
és véreznének esti horizontok.
Egyszer én is beleszédülök még
a világvégi eszméletlen mélybe.
Már tudom, hogy nem bánom majd mégse,
ha körbevesz a megfagyott sötétség.
Nem lesz értelme ott szónak és a csendnek,
a verseim lassan ködbevesznek,
utolsónak csak az űr marad,
a hiány, hogy megláthattam volna
az ibolyán túli fényekbe borulva
az észrevétlenül velem voltakat.