Alkotni olyan, mint mikor
A magad képére formálsz.
Mikor megtartod mi szép,
De szárnyalni engeded vágyaid,
S börtönéből kieresztve álmaid,
Ecsetre veszed lelked a világnak,
S a jónak, szépnek ablakait,
Embertársaidnak máris kitártad.
Új köntösbe öltesz egy új világot,
Vagy a valódit képzeletedre szabod.
Mókus ecseted festi meg a kelmét,
Így kínálva álmaid, a képzeletet,
Vagy a valóságot domborítod ki,
Mint szobrász az elbűvölő kebleket,
Pedig Vénusznak nincsenek karjai,
Nézve őt mégis fogságba ejti a lelket,
És ezrek ma is látványának a rabjai.
Ne tétovázz hát! Húzd az ecsetedet!
Táncoltasd, ugráltasd, a szürke vásznon!
Szülessen ott egy sosem volt szép világ,
Vagy milliószor átélt, sikoltó gyötrelem,
Netán jelenünk tiszavirág életű örömei,
Új élet bimbaja, vagy hervadó szerelem!
Az alkotás célja, hogy felcsigázza az elmét,
Hogy édes szabadon, de rabul ejtse a nézőt,
Hogy a múlt, a ma, a jövő, a sosem volt-, s lesz
Legyen megfoghatatlanul szép, örök, és végtelen!