Mindennap játszol az univerzum fényével,
megérkezel bájos vendégem minden virágban és vízben,
sokkal több vagy, mint az kis fehér fej, amit szorítok,
mint egy fürtös nap, mi nap, mint nap lengedez a tavaszi szélben.
Senkivel sem hasonlítalak össze, amióta szeretlek.
Hagyd, hogy lefektesselek a sárga füzérekre.
Vajon ki lesz az ki neved kormos betűkkel írni fogja...
a déli csillagokra nevetve?
Jaj, engedd meg, hogy eszembe jusson milyen voltál akkor,
amikor még nem is léteztél!
Még ma is hallom, ahogy egyszeriből üvölteni kezdett a szél.
Az ég egy háló volt, melyben sok fekete hal létezik.
Itt, előttem találkozik az összes szél,
s az eső is előttem vetkezik.
Sietve repülnek a madarak. A szél, a szél...
Harcolni csak az emberi erőkkel tudok,
míg a vihar a megfeketedett leveleket repíti szét,
kiköti az összes égi bárkát, és azt kiáltja? rombolok!
Te itt vagy, nem szaladsz el,
Te fogsz felelni utolsó kiáltásomra,
Összebújsz velem, mint aki fél,
míg szemed előtt el nem megy az idegen árnyéka.
Szerelmem, loncot hozol nekem,
és illatos melleidet.
míg a szomorú szél vágtatva gyilkolja a pillanatot,
boldogságom arra késztet, hogy megharapjam a szádat, szilvádat, rügyeid.
Ó mennyi időbe került volna míg megszokod
magányos, vad lelkem, nevem, amit kiűzni szeretnék.
Annyiszor láttam az esthajnal csillagot miközben csókolóztunk,
legyezőként nyitotta szét felettünk a nyugat a világát.
Simogatón folytak rád szavaim, minden ragyogott.
Régóta szerettem gyöngyházfényű napfényes tested,
a hegyekből fogok neked virágokat hozni,
kék harangvirágokat, és csókokkal teli kosarat.