Christina Rossetti: The Poor Ghost
Írta: Peszmegne Baricz Agnes Dátum: August 24 2016 05:52:43
H
„Ó, honnan hoztad, Barátném, magad,
ezt a térdet verdeső arany-hajat,
s orcát, mely hóvirág-sápatag,
s hangot, mely tenger mélyén búvó patak?”
Teljes hír
Christina Rossetti: The Poor Ghost
"O whence do you come, my dear friend, to me,
With your golden hair all fallen below your knee,
And your face as white as snowdrops on the lea,
And your voice as hollow as the hollow sea?"
"From the other world I come back to you,
My locks are uncurled with dripping, drenching dew.
You know the old, whilst I know the new:
But to-morrow you shall know this too."
"O, not to-morrow into the dark, I pray;
O, not to-morrow, too soon to go away:
Here I feel warm and well-content and gay:
Give me another year, another day."
"Am I so changed in a day and a night
That mine own only love shrinks from me with fright,
Is fain to turn away to left or right,
And cover up his eyes from the sight?"
"Indeed I loved you, my chosen friend,
I loved you for life, but life has an end;
Through sickness I was ready to tend;
But death mars all, which we cannot mend.
"Indeed I loved you; I love you yet
If you will stay where your bed is set,
Where I have planted a violet
Which the wind waves, which the dew makes wet."
"Life is gone, then love too is gone,
It was a reed that I leant upon:
Never doubt I will leave you alone
And not wake you rattling bone with bone.
"I go home alone to my bed,
Dug deep at the foot and deep at the head,
Roofed in with a load of lead,
Warm enough for the forgotten dead.
"But why did your tears soak through the clay,
And why did your sobs wake me where I lay?
I was away, far enough away:
Let me sleep now till the Judgment Day."
Christina Rossetti: Szegény Árny
„Ó, honnan hoztad, Barátném, magad,
ezt a térdet verdeső arany-hajat,
s orcát, mely hóvirág-sápatag,
s hangot, mely tenger mélyén búvó patak?”
„Vissza jöttem, mint másvilági lény,
láncom messze úszik könnyed bő vizén.
Tiéd e lét, tiéd, s nem enyém:
ma rám, de holnap rád száll ez éj.”
„Ó, ne holnap vesse rám sötét szemét;
Ó, ne holnap, hisz’ korai mennem még:
élni a fényben, vígan s jól, mi’ szép:
rám más évet, s napot szab tán az ég.”
„ Mi történt vélem egy nap, s éj alatt,
hogy barátném tőlem majdnem elszalad,
s rémült szemekkel jobbra-balra kap,
ne lássa, belőlem mi maradt?”
„Úgy szerettelek, mint jó barát,
szerettelek, de léted sírba szállt;
ki csak beteg gyógyulásra vár:
halott nem épül fel soha már.
Úgy szerettelek, s szeretlek, ládd,
sírhelyedre, míg világ világ,
ültetek egy csodás violát,
s széllel küldöm az ég harmatát.”
„Volt-nincs lét, volt-nincs szeretet,
nádra támaszkodni nem lehet:
Többé nem zaklatom éltedet,
csont-csörgéssel már nem keltelek.
Haza, ím, egyedül megyek,
mélyre ások, s mélyebbre, ha lehet,
földből döngölt ólomveret,
melengeti majd jég-testemet.
De mért folyattad könnyedet felém,
és mért zokogtál, ébredjek fel én?
Nekünk e távolság tán elég:
s Végnapig aludni hagy az ég.”