Életem már több ezer év,
Az örökkévaló hozzám fel nem èr,
Láttam amit láthattam rég,
S látom most, amit láthatok még,
Hogyan múlnak el korszakok,
Hogyan vesznek el életek,
Hogyan fogynak el a napok,
De nem tudom még mennyi lesz,
Nem kell félnem a rút halált,
Az öregedés minden baját,
Nem űz ami egy embert bánt,
A halandó mulandóság,
Éltem mikor nem volt béke,
Mikor egy világ úszott vérben,
Sok háború a lelkem tépte,
Éppen eleget tettem érte,
Harcoltam barátok mellett,
Egytől egyig mind elment,
A föld alatt már övék a béke,
S enyém csak a rossz emléke,
Éltem mikor minden jobb lett,
Mikor az ember magára ismert,
S nem akart már ölni többet,
Mikor a romokból új kastély lett,
Sokan gyűlöltek és szerettek,
Vádoltak vagy segítettek,
Sokat gyűlöltem és szerettem,
Felkaroltam vagy ellöktem,
Millió év sem tehet bölcsebbé,
Hisz egy pillanat tett emberré,
S akármennyit megélek még,
Emberi szív csak az emberé,
Voltam koldus és lovag,
Voltam éhes és jóllakott,
Voltam ördög és angyal,
Voltam győztes és bukott,
Megtettem már száz csodát,
Széttéptem ezer felleget,
De a borús ég még mindig bánt,
A sötétségében eltemet,
Más tán vágyná az öröklétet,
De mit tenne ha semmivé lett,
Mindene mit szívből szeret,
S ő itt maradt mint örök gyermek,
Egy végtelen nagy árvaházban,
Ahol nincsen más aki árva,
Egy örök börtön fogságában,
A szabadsága rabláncában,
S élek majd mikor senki más,
Mikor a világ is megszűnik,
Számomra nincsen szabadulás,
Az utolsó leszek ki eltűnik,
Mikor nem emlékszik majd senki már,
Pedig én mindig is itt voltam,
S a holnap névtelenként tekint rám,
Nem számít egykor ki is voltam,
Mondd hányszor kell végignéznem?
Hányszor veszhet még el minden?
Ezt az átkozott öröklétet,
Mért kell mindig túlélnem?