Ködruhába burkolózik
a narancs- vörös napfelkelte.
Tó tükrében rám mosolyog,
s a csüggedt felhőt megnyergelte.
Lassan eloszlik a homály.
A hófödte, ékes bérceket
az arany korong átfonja,
s csillantja a gyémánt- érceket.
Már megkopott az ereje.
Egy ásítozó kis madárka
röppen a kúszó nap felé,
a csőrébe száll egy bogárka.
Meglepetten lenyeli, majd
jóllakottan mosolyog egyet.
Az őszi szélt átkarolva
elszárnyal, hasítva a csendet.
Hamar lebukik, sír a fény
színes köntös a földön hever.
Fohászkodik a kályha tűz
a csillagok felé ezerszer.