Rabul ejti lelkem a hamvas, bársonyos csend,
látvány, földet hóvirág szőnyeg borítja.
Korhadó avarból kíváncsian kandikál
az ibolya, bódító illatát ontja.
Utakat sárga martilapu szegélyezi,
enged a föld fagya, hazajön a gólya.
Pillangók keringőznek víg, szelíd szellővel,
táncuknak pöttyös bogár a bámulója.
Elvarázsolt, nyugodt, az ébredező erdő,
a csobogó patak, fák virágzó lombja.
Közötte átsütő selymes, meleg napsugár,
a kedves, jámbor madárka csókcsatája.
Megigéztek vigyázón könnyező csermelyek,
sóhajos ligetek, ág madárkát ringat.
Szememből puha- könny pereg, lelkem súrolja ,
Ó, mennyi káprázat... a lét újra sarjad.