Megáll odakinn az idõ,
Mozdulatlan karjaiba erõtlenséget szõ,
Életem valós végességén,
A homokszem ingadozva álldogál az óra közepén.
Egy múló sóhaj,
Galád szépségért kívánkozik továbbra,
Mindeközben hiába lehel csókot
A szerelem embere társára.
Megáll az idõ,
Boldogságot volna élni jó,
Negédes szavak simogatása fülemnek,
Ez volna a motiváló.
Megáll az élet,
Megállok én is,
Benn rekedt szavam messzire száll,
Múló tüneményekért kiált.
Illékony szép törékeny emlékek,
Mi megszépíti e borús életet,
Drága fényû csodálatos szerelem,
Nevedet súgom keservesen.
Megáll az idõ,
Mozdulatlan karjaiba immáron erõt szõ,
Az örömteli jövõ reménye,
Víg kedélyességének kecsegtetése.
Madarak szállnak az égen,
Fák emelkednek még büszkébben,
Kacagó fûszálak hajlongnak ide r11; oda
Osonó bogarak bújnak meg lábaik alatt.
Állok a réten,
Tekintetem az égre szegezem,
Gondolataim mélyre révedeznek valómban,
A szél körbeölel gyengéden óvva.
Még áll az idõm.
A homokszem még tanakodik ugrásán,
A szívem még nem dobban újat,
Lábam nem lép új útra.
Döntök én,
S a homokórát lesöpröm egy hanyag mozdulattal,
Darabjai a földön szerte széthullnak,
Így töröm ketté mozdulatlanságomat.