Az égszínkékben visszatérést érzek,
kékes lila füst, mit a nedves rőzsék adnak,
a város felett terjed, szinte méreg,
egy repülő éles hangot hallat.
V alakban darvak fenn az égen,
Erdély felhői közt rovásjelek,
mondandójuk sokan megértenék...
a szív kiáltana erőn felett.
A lombok közt a régmúlt koszorúi,
s ütőerekben felkúszik a vér, a nedv,
úgy tűnik orgonasíp - síron túli-,
tán feltámadó ének, szolga kedv.
Bármelyik mag képes előtörni,
felemel egy nehéz sírkövet,
mélyében a remény csak öklömnyi
csak szenvedő ének hallik, míg eget követ.