Debreczeni Zsolt: Tiszta holdak éjszakája
Tiszta holdak éjszakáján, ezüstös az éj,
ködfátyol, a hajnalpírban, nyugovóra tér.
Nem látod, a fák lehulló gyémántjának kincsét,
mert félsz, hogy majd a gyengéd harmat, halkan porlik szét.
Érzed azt, hogy hajnalcsillag, nem vet fényt az égre,
hamis vágyad tengerében, nem lopsz fényt az éjbe.
Tudod, hogy a gondolatod, lelked terhét hozta,
de szíved fojtó sötétjében, csak kincsed ami tiszta.
Hited zúgó árnyai közt, minden olyan fényes,
de éjszakának sötétjében, csiilagtól nem mentes.
Húztad magad után mindig, álmod furcsa neszét,
mert elhitted, hogy a sötétség, nem hoz fénytelen éjt!
Magányodnak mélységében, rádtalált egy csillag,
tiszta holdak éjszakáján, halkan veled ballag!
Ritka kincsed megőrizted, álmod lassan vártad,
mert sötétségnek éjszakáján, egy új Nap fényét láttad!