A vén körtefa - megért már vagy száz évet, -
csupasz
ágaival mered az égre.
Az öreg kút körül a virágokat belepte a
dér, a zúzmara.
Eltűnt a bársonyos rét, a mezők friss
illata, az útszéli rózsa.
Kedvesem, milyen fényes, kék volt a
szemed. Hová lett?
Emlékszem.
Szeretted a rózsa illatát. Lehajoltál
érte.
Nem tépted le, csak hoztál a lelkedben
sóvár, szép pillantást.
Két kezedbe fogtad fázós kezeimet,
hideg
ujjaimat melengetted, aztán valami fény,
valami meleg megérintett.
A hideg hófehér fátyol lassan ereszkedett
az
útszélre, ahol álltunk, az öreg hold is
elrejtőzött.
Megállt az idő.
Némák a szavak, a szépséges fagyott
rózsák,
a mezei virágok csak alszanak, tavasszal
új virágot hoznak.
A dallamok, a versek, az órák, a percek
örökké élnek.
A lelkemből a lelkembe írtalak.
Halhatatlan vagy.
Dunakeszi, 2018. november 21.
Gabre Anna