Miért vagy ennyire szomorú kedves fűz?
Talán magányos vagy? Nézz ide reám, - én is!
Nem temetem magamba az érzésemet,
elmondom hát most már neked, hisz olyan régi!
Amikor először megláttalak ősz volt,
táncoltak a levelek. Még oly kicsik voltunk!
Ahogy nőttünk- növekedtünk, beszélgettünk,
olyan derűs voltam, hogy együtt álmodoztunk!
Igaz te nem arról, másra vágytál, mint én,
én mást óhajtottam. Csak kis apróságokat:
Békét, nyugalmat csendet, s téged, oly boldog
voltam, mikor fújt a szél, s karjaim átfontad!
Most vajon miért mosolyodtál el drága?
Tán te is azt érezted, amit én? - most látom
tekintetedben a vágyat, lágy dallamot,-
buja csókjaid záporát epedve várom.