Szeretek itt a Tó partján pihenni,
csak nézem, ahogy alá lóg a kék,
a víz nyugalma azt is elfelejti,
hogy szemérmetlenül pucér az ég.
Két hullám közé épp befér a semmi,
s a tarajok közt szellő túrja szét,
az idő közben múlik, s bejelenti,
hogy nincs a pörgő percben hordalék.
Az öröklétnek örök a határa,
ami elől volt, az kerül csak hátra,
de gondold át, ha a Jóisten téved,
és nem figyel föl a hullámolásra,
csak félre néz egy másik változásra,
már pillanattá törpülnek az évek.