Nézd! Ködfoltos ruhában didereg a reggel,
haragos szmog-felhő nyálkás felleget nyergel.
E búskomor hajnalon még a madár sem jár,
szívem igézi a tovatűnt, aranyszín nyár.
Nyárfám tövében megtépázott cserjére ül,
megfáradt alak lép ki a barna fák közül.
Rongyruhájába belekap a zord őszi szél,
múltja megkopott,csak reménytelen mában él.
Közöny-kenyérre is áldást rebegne csendben,
önérzete zsugorodik sok konok nemben,
talányos terhétől fájdalmában térdre rogy,
kitaszított lelkében az erő egyre fogy.
Rozsdafoltos avaron léptek nesze matat,
látom: mint szilánkjaira hull a pillanat.
angyali jósággal jő egy kislány mosolya,
segítő kis kezét az elesettnek nyújtja.
Gyöngéden simítja, nyitja kérges tenyerét,
zsebébe nyúl ,megosztja aznapi kenyerét.
Oszlik a köd, verőfényben fürdik a végzet,
teremtő mutatja ,van még élhető élet!
fava